Ez az a könyv, amiről szinte lehetetlen spoilerek nélkül írni, mivel azonban nem a regény cselekménye, hanem a feszes, erőteljes, filozófikus párbeszédek adják a velejét, talán mindegy is, ha van, amit már előre tudunk.
Pár apróbb, éppen csak odavetett mellett, amúgy is összesen két nagy fordulat történik a történet folyamán, és ebből az első már rögtön a legelején, a másik pedig a legvégén, szinte az utolsó pillanatokban.
A regény felütése, hogy a sokat ígérő címhez méltóan valóban sötétség borítja a földet; Tombol a spanyol inkvizíció, a máglyák falánk lángjai élő embereket és sírjukból is kiásott halottakat esznek, rettegnek az eretnekek, meghúzzák magukat a zsidók, a már öregedő, de még mindig ereje teljében lévő főinkvizítor pedig megérkezik Villareal városába.
Itt Diego, az ifjú, szenvedő emberiségért szenvedő fráter felismerni véli benne az éji templom sötétjében a Sátánt, meg akarja ölni, de képtelen rá, Torquemada ellenben, mint rajongó fiatal lélekben, éppen benne látja meg a potenciális inkvizítort és maga mellé veszi személyi titkárnak és tanítványnak.
A regény, bár érinti a kort, amiben játszódik, mesél a középkor sötétjéről és felvonultat olyan jelentős történelemformálókat, mint Izabella királynő és Ferdinánd király, Spanyolország tulajdonképpeni megteremtői, leginkább Torquemada és Diego története, meg persze az emberi el és lealjasulásé.
Főleg egy rendszert mutat be, ami félelemre épül és ahol szinte bárkiből lehet bűnös és így áldozat, aki valakinek valamiért éppen útjában áll. Egy rendszer keresztmetszete, amelynek célja az emberiség boldoggá tétele, de közben az eszmét amit hirdet, végletekig meghamisítja, és saját hatalmi érdekeinek megfelelően értelmezi, így pedig terror és kínzókamrák járnak a nyomában. Ismerős valahonnan?
A Sötétség borítja a földet 1957-ben jelent meg Lengyelországban, alig négy évvel Sztálin halála után, bár, ha a fülszöveg nem figyelmeztet, a mai olvasó talán már nem is asszociálna arra, hogy a szerző itt voltaképpen „a személyi kultusz kiváltotta belső lelkiismereti problémáira s egyben az emberi magatartás általános, időn és koron felülemelkedő normáira keresi a választ. ”
Jerzy Andrzejewski, akit a világon leginkább Hamu és gyémánt című könyvének, valamint a belőle készült film nyomán ismerhetnek, miután a lengyel ellenállásban részt vett, a háború után az új rendszer híve lett, - volt a Lengyel Írószövetség elnöke, de parlamenti képviselő is, - egészen abból való kiábrándulásáig, amikor is a cenzúra elleni tiltakozásul kilépett a Lengyel Egyesült Munkáspártból. Életét már ellenzékiként fejezte be, így ez a regény nyugodtan tekinthető első tudatos elhatárolódásának egykori eszméitől.
Andrzejewsky 1955 decembere és 1957 áprilisa között írta ezt a könyvet, és ami nagyon feltűnő, hogy néhány párbeszéd, vagy monológ olvasása közben egyenesen olyan, mintha minden idők eddig megírt egyik, ha nem éppen legjobb regényét, Orwell 1984-ét olvasná az ember.
Akár olvasta a nyilván akkoriban Lengyelországban is tiltólistán lévő 84-et a szerző, akár nem, a kísérteties hasonlóságok ellenére sem valószínű, hogy egy ilyen tehetséges író a tudatos plágium módszeréhez folyamodott volna, főleg, hogy Orwell könyve ekkorra már világszerte ismert volt, így a szándékos másolást aligha rejthette volna el bárki elől is.
Valószínűbb, hogy a hasonlóságok vagy George Orwellnek adott szándékos tiszteletadások, vagy pedig az is lehet, hogy egymástól függetlenül ugyanazok a történelmi jelenségek ugyanazokat a gondolatokat ébresztették fel két különböző tehetséges íróban, a világ egymástól nem is olyan távoli pontjain. Mégis érdekes összevetni a két regény bizonyos részeit egymással.
Azt a gondolatot, hogy az emberi lelkeket darabokra kell tépni, hogy aztán nekünk tetsző új alakban rakjuk össze őket saját hatalmunk érdekében a Gondolatrendőrség legfőbb vezetője például így fogalmazza meg Andrzejewsky könyvében;
„Az embereket akaratuk ellenére is az üdvösség útjára kell vezetni. Hosszú esztendőkön át kell formálni az ember tudatát, míg kiirtjuk belőle mindazt, ami Isten országának az eljövetelét hátráltatja. Vezetni kell az embereket, és uralkodni rajtuk, érted fiam? Uralkodni rajtuk! Ez a feladat nekünk jutott. Mireánk, a Szent Inkvizícióra hárul ez a hatalmas munka.”
Orwell inkvizítora kicsit tömörebb;
„A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik. A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk.”
Ismét Orwell:
„A régi civilizációk azt állították magukról, hogy a szeretetre és igazságra épültek. A
miénk a gyűlöletre épül. A mi világunkban nem lesznek más érzelmek, csak a félelem, a düh, a diadalmaskodás és a megalázkodás. Minden más érzelmet ki fogunk irtani - mindent [...]Már le is törtük azokat az eszméket, amelyek a Forradalom előttről maradtak fenn. Elvágtuk a kötelékeket gyermek és szülő, férfi és férfi, férfi és nő között. Senki sem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban. A jövőben nem is lesznek feleségek és barátok[...]S ne felejtsd el, hogy örökké így lesz. Taposnivaló arc mindig lesz. Eretnek, a társadalom ellensége, akit újra meg újra le lehet győzni és meg lehet alázni, mindig lesz.[...]Minél hatalmasabb a Párt, annál kevésbé kíméletes; minél gyengébb az ellenállás, annál erősebb a zsarnokság. Goldstein és eretnekségei örökké élni fognak. Mindennap, minden pillanatban legyőzik, megcáfolják, nevetségessé teszik, leköpdösik őket - s mégis örökké fennmaradnak.[...]Mindig kell hogy legyen kényünkre-kedvünkre kiszolgáltatott elhajló, aki üvölt a fájdalomtól, megtörik, megalázkodik, s végül tökéletes bűnbánatban, önmagától kigyógyulva, önszántából a lábaink előtt csúszkál.”
Aztán Andrzejewsky:
„...az ember nyomorult teremtmény, a félelme pedig nem csak hasznos, hanem nélkülözhetetlen is! Ha meg akarjuk bélyegezni a gonoszt, akkor minduntalan fel kell fednünk és le kell lepleznünk, hogy teljes ocsmányságában utálatot, de mindenekelőtt félelmet keltsen az emberekben. Íme, a hatalom igazsága! Ha egy napon elfogynának a vétkesek, nekünk kéne előteremtenünk őket, szükségünk van rájuk, hogy a bűnt szakadatlanul minden órában kipellengérehessük és megbüntessük. Az igazság nem lehet meg ellentéte, a hamisság nélkül, mindaddig, amíg nem győz végérvényesen. A mi hatalmunk szükségszerűsége mindekelőtt azon múlik, hogy a félelem maréknyi önként engedelmeskedő kivételével annyira átfogja-e az élet minden területét, a legrejtetebb hasadékaiba is behatolva, hogy az emberek elgondolni se tudják többé az életet félelem nélkül. Az asszony ne bízzon meg az urában, a szülők rettegjenek a saját gyermekeiktől, a vőlegény a menyasszonyától, a felettesek a beosztottjaiktól, és valamennyien a mindentudó és mindenütt jelenlevő Szent Inkvizíció lesújtó karjától.”
A két könyv eretnekvadászai a szeretet kérdésében is meglehetősen hasonlóképpen gondolkodnak. Torquemada szerint;
„A szeretet gyengeség. Ez nem csupán nem mélyíti el bennünk a gyűlöletet a gonosz iránt, hanem a szánalom által, ami nem más, mint az emberi nyomorúság elismerése és abba való beletörődés, végül is odáig vezet, hogy megalázkodunk a gonosz előtt. Nem fiam, a szeretet nem egyeztethető össze a harcoló igazsággal.”
A Szeretet Minisztérium ragyogó celláiban pedig a következő hangzik el;
„Te azt hiszed, hogy a gyűlölet fárasztóbb, mint a szeretet. Miért lenne az? S ha az volna is, mit számít? Tegyük fel, azt akarjuk, hogy hamarább elhasználódjunk. Tegyük fel, annyira meggyorsítjuk az emberélet tempóját, hogy az emberek harmincéves korukban aggok lesznek. Még ez is mit számítana? Nem vagy képes megérteni, hogy az egyén halála nem halál? A Párt halhatatlan.”
Itt és most a regény kicsit mélyebb megértése érdekében muszáj megállni, és fellapozni képzeletben a történelemkönyveket. A legfontosabb kérdés, hogy ki is volt pontosan Tomás de Torquemada, Andrzejewsky regényének a „hőse”?
Mivel már legalább két évszázad eltelt a felvilágosodás óta, az ő neve történelem iránt mélyebben nem érdeklődő embereknek szerencsére legfeljebb már csak a tudatalattijuk mélyén él, és ez pontosan így van jól.
Torquemada valójában nem más, mint Adolf Hitler korai előképe, akinek eszményképe az egységes, keresztény Spanyolország volt, amire Granada elfoglalása és a mórok végleges kiűzése után reális lehetősége lett. Antiszemitizmusa nem pusztán ősi, hitüket az ókor óta tartó, hanem az azt megtagadó és megkeresztelkedett zsidókra, valamint az ő leszármazottjaikra is kiterjedt, de persze távolról sem csak ők voltak Isten majdan eljövendő országának éppen aktuális ellenségei a szemében.
Vezetése alatt a Spanyol Inkvizíció közel százezer embert ítélt el, kit börtönre, kit gályarabságra, miközben ezreket égettek meg a máglyákon, amikor pedig Izabella királynő és Ferdinánd király már-már hezitáltak, ő maga volt az, aki minden tekintélyét és befolyását bevetve rávette őket, hogy léptessék életbe a rendeletet, ami négy hónapot ad a még csak nemrég létrehozott, egységes Spanyol Királyság területén akkor élő zsidók számára, hogy vagy áttérnek, vagy elhagyják az országot, aranyaik, ezüstjeik, valamint drágaköveik nélkül. (Még így is kétszázezer zsidó döntött az újonnan létrehozott, vallási diktatúrából való menekülés mellett, és csak százezer vette fel közülük a keresztény hitet.)
Torquemada neve, ha mára már valamennyire feledésbe is merült, olyan boldogabb korokban, amikor a világ progresszív gondolkodói még őszintén hittek abban, hogy az emberiség egy társadalmi forradalom előestéjén áll éppen, nem véletlenül forrt össze a vallási intoleranciával, a kegyetlenséggel, valamint az egészen 1834-ig (!) létező és aktív Spanyol Inkvizícióval. Ebben a könyvben, ha van egyáltalán szimpatikus és emberi vonása, az éppen az intelligenciája, valamint az, hogy született szofista, már amennyiben ez pozitív vonás. Mindenesetre mindenképpen szórakoztató olvasni, ahogyan vita közben vitapartnereit darabokra szedi, még akkor is, ha mindentől undorodik az ember, amit képvisel.
És akkor innentől a könyv végi fordulat... Senki ne olvasson tovább, aki még nem olvasta, vagy hozzám hasonlóan minden cselekményre vonatkozó előzetes tudástól irtózik!
A legmegdöbbentőbb, hogy Andrzejewsky miután szépen bemutatja az emberi lealjasulást, a szervilizmus mocskát és az önbecsapás mélységesen mély mocsarát, hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot téve, időben eljut Torquemada haldoklásáig, amikor is a tépelődő öregembernek (hetvennyolc éves korában halt meg...) megjelenik a Sátán, mire ő rádöbben, (illetve talán már régóta érlelte a gondolatot magában, de csak sok halált maga mögött hagyó élete vége előtt tudatosodott benne) hogy ahelyett, hogy Isten országa eljöveteléért dolgozott volna földi léte folyamán, valójában kínzókamrává változtatta az általa elérhető és formálható világot.
Erre pedig az a reakciója, hogy élete utolsó tetteként megpróbálja feloszlatni a Spanyol Inkvizíciót, bocsánatot kérni az ártatlanul meghurcoltaktól stb., de ez persze már nem sikerül(het) neki. Bár az alkotó még nem pihen, de a gép már forog, és az eddigre majdnem tehetetlen öregember hiába szeretné nagyon, már nem tudja leállítani.
Így a regény legvégére, az egyetemes emberi történelemnek, de minimum a nyugati civilizációnak egyik legsötétebb alakja, a gyűlölt és rettegett főinkvizítor tulajdonképpen már-már tragikus hőssé magasztosul, akit az ember még hajlamos meg is sajnálni, holott ilyesmit a valaha valóságosan létezett Torquemada nyilvánvalóan nem érdemel meg.
Itt vetődik fel az a kérdés, hogy egyáltalán érdemes és korrekt dolog-e olyan felszínen történelmi regénynek látszó valamit írni, ami az alkotói szabadság és a regény alapkoncepciójának az oltárán könyörtelenül feláldozza magát a történelmi valóságot?
Ha a történelemre, mint elvont fogalomra tekintünk, ami leginkább csak tankönyvek lapjain létezik, és mivel elmúlt, már nem is valóság, akkor az én személyes válaszom mindenképpen az, hogy a fogalom iránti tiszteletből; nem.
Ha úgy gondolunk a történelemre, mint valamennyiünk közös őseinek vágyai, törekvései és tettei eredőjére, mindarra, ami végső soron a mai világot teremtette, amiben élünk, akkor a válasz még inkább csak nem lehet.
Ha már valaki egy regény főszereplőjévé egy valaha valóban létezett embert választ, elvárható, hogy legalább megpróbálja minél inkább olyannak ábrázolni őt, amilyen a valóságban lehetett.
Száz százalékig és teljesen hitelesen természetesen nincs író a világon, aki képes visszaadni rég halott emberek személyiségét, szófordulatait, gondolatvilágát, főleg, hogy még a leghitelesebb történelmi források sem lehettek képesek megőrizni senki lelkének a lenyomatát, így pedig szükségképpen valamennyi történelmi regényben szereplő alak pusztán többé, vagy kevésbé, de torz árnyképe csupán annak az embernek, akiről mintázva lett.
Itt azonban nem csak arról van szó, hogy egy ismert történelmi alak kicsit máshogy cselekszik, vagy személyiségének más oldala van kidomborítva, esetleg újszerű megközelítésből van elmesélve a története, hanem, hogy a legvégén, személyiségével és valóságos tetteivel teljes ellentétben, illogikusan cselekszik.
Külön zavaró mindezek mellé az a logikai következetlenség is, hogy a könyv végén a főinkvizítor a Sátánnal folytatott beszélgetés után jelenti ki teljes meggyőződéssel, hogy sem Isten, sem a Sátán nem létezik, az emberiségnek meg kell tanulnia nélkülük élni.
Persze a Sátánt értelmezhetnénk úgy, mint pusztán a diadalmas keresztény terror apostolának évtizedeken keresztül következetesen elnyomott lelkiismeretének szimbólumát, de mindez túlságosan erőltetett és irodalmár megközelítés lenne, mert ehhez a Sátán egyszerűen nagyon más és nagyon azt a benyomást kelti, hogy ha Istennel nem is, de magával az emberiséggel egyidős, ez pedig Torquemada lelkiismeretére nyilván nem lehet igaz.
Andrzejewsky Sátánja egyébként annak ellenére is, hogy a regény méreteihez képest keveset szerepel, az egész könyv legjobb karaktere.
Ahhoz képest, hogy ő maga A Gonosz, sem nem félelmetes, sem kénkőszagot nem áraszt magából. Még csak teste sincs, nyugodt, bágyadt, kissé talán még kedves hang is, ami késő éjszaka a korabeli hepehupás utakon rángatózó hintó sötétjéből szólal meg, aztán pedig Torquemada erőtlen ellenvetései ellenére csak beszél és beszél.
Türelmes, filozofikus, rendkívül intelligens, sokkal inkább prométheuszi, mint valamiféle sötét, démoni alak, (talán nem véletlenül írt Andrzejewsky élete vége felé Prométheusz címen drámát) ráadásul az ő szájába vannak adva a könyv legjobb monológjai is.
*
Végső soron elég vegyesek az érzéseim, magam sem tudom pontosan, hogy mit gondoljak erről a könyvről.
A Sötétség borítja a földet nem klasszikus történelmi regény, sőt a legvégén magát a műfajt csapja arcon, de mint allegória megállja a helyét, bár 1957-ben és Lengyelországban nyilván nagyobbat üthetett, mint manapság.
Jól van összerakva, nincsenek benne üresjáratok, végig tartja az egységes színvonalat, ha pedig valaki szállóigékre, vagy facebookra kiposztolható bölcsességekre vadászik, amelyekkel elkápráztathatja ismerőseit, biztosan talál majd rengeteget a könyvben.
A valóságosan megtörtént történelem iránti tiszteletlenség, és főleg Torquemada bűneit végül megbánó, esendő és szenvedő öregemberré magasztosítása viszont a nagyonnál sokkal jobban zavart, mégis igazságtalannak érezném saját ítéletemet, ha pusztán emiatt azt mondanám, hogy nem volt jó a könyv.
Amiért minden emiatt érzett ösztönös viszolygásom és ellenkezésem ellenére valahol mégis bocsánatos bűnnek érzem az utolsó fejezeteket, hogy mindez mégiscsak jobbá és érdekesebbé tette ezt a zsebkönyv formátumba nyomtatott kétszázoldalasse könyvet, aminek vitathatatlanul Torquemada és a Sátán beszélgetése volt a legjobb, legizgalmasabb része, holott, mint már korábban említettem, az egész regénynek a drámákra hajazó, erős, hatásos és elgondolkodtató párbeszédek adják a lényegét.
Ha mindez nem lett volna benne, csak egy átlagos könyv lett volna, ami pontosan azt mutatja be, amit mindenki tud, hogy hogyan működnek a nem önazonos, hazug és a félelemre épített rendszerek, milyen mély tud lenni az emberi aljasság és szervilizmus, meg, hogy milyen volt valójában a „szent” inkvizíció és miért nem volt jó a XV. századi Spanyolországban élni.
Sötétség borítja a földet
Eredeti kiadás: Varsó, 1957
Magyar fordítás és kiadás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985
Részemről: 6,5/10
